Még mielőtt nagyon mélyen belemennék, szeretném leszögezni, hogy a címben a terítéken lévő boldog csirke nem csupán egy erős költői túlzás, sokkal inkább paradoxon, hiszen olyan boldog csirke, amelyik terítékre kerül, nem létezik, hiszen mire megvesszük, már egészen biztosan nem boldog, legfeljebb megboldogult. Ennek ellenére én tegnap boldog csirkék tetemére vadásztam az egyik multi hűtőpultjában, és bizony 10 év után először rántott csirkét sütöttem vacsorára.

Hogy miben különbözött ez a boldog csirke egy átlagos húspulti csirkétől? A bőre kicsit mintha sárgásabb lett volna, mint nyomorult életű ketreces társaié, ami alapján feltételezem, hogy kukoricával etették, illetve picit tovább is tartott sütögetni, amiből arra következtetek, hogy élete során volt, hogy mozgott. Nem is tudom, mit tenne egy átlagos, tápon, szteroidon és antibiotikumon készrepumpált, ketrecben érlelt húspulti kis vacak (mondom ezt a legnagyobb együttérző szeretetettel gondolva a szerencsétlenre), ha élete során egyszer kiengednék az udvarra. Kipróbáljuk? Keresek vandál terroristatársakat, akik egyszer a sötét éj leple alatt megnyitnák velem egy csirketelep óljának ajtaját. Jófejségből közéjük dobhatnánk 8-10 kakast is, nem?

Notehát, jó volt a megboldogult boldog csirke, igen jó. Hipokrita táplálkozási szokásaimat pedig mi sem illusztrálja jobban, mint hogy lustaságból és burgonyapüréporból készítettem hozzá krumplilevest – jó-jó, igen, bevallom: eredetileg krumplipürét akartam, csak a dobozon előírt mennyiségű vízzel és tejjel összekeverve valahogy mégis inkább leves lett belőle, ami nyilván szemétség a gyártó részéről, de most nem ez a lényeg! Szépen feljavítottam tejföllel és kakukkfűvel, szóval nem perelek, és nyugodtan visszalapozhatunk a csirkéhez, ezen belül is ahhoz a részhez, amikor elmesélem, hogy mitől is boldog vagy boldogtalan egy csirke, és mi bajom van azzal, hogy boldogtalanokat egyek meg?

5 dolog, amiért nem komáljuk a húspulti-nyomorult csirkét

Ennek oka, hogy ezeket az állatokat tömegtermelésben gyártják, és ólakba és ketrecekbe tömegesen bezárva élik le az életüket. Sokan közülük soha nem látják a napfényt, és soha nem jutnak el a 2000 fős lyuk egyik végéből a másikba – leginkább azért, mert meg sem bírnak mozdulni a tömegben. Annak érdekében, hogy minél előbb eladható méretű húsanyaggá cseperedjenek, sok esetben akár nagy mennyiségű szteroidot tartalmazó, Isten tudja, miből készülő, de emberi fogyasztásra bizonyosan alkalmatlan csirketáppal etetik őket, és a csirkék nőnek is, ahogy kell: rendellenesen gyorsan. Nem csoda hát, hogy az ő izomzatuk (=hhhúúúús!) a legkevésbé sem rágós vagy kötött, sokkal inkább pudingjellegű, és mindenféle ásványi és még kitudja milyen anyagok meg friss levegő hiányában ezeknek az állatoknak nem lesz állatíze, mi több: bizonyos esetekben határozottan büdösek.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor a nagymama udvarán felcseperedett baromfi nyakát elkapta a háziasszony, és konyhakéssel metszette ketté, hogy aztán az állat (?) fejetlenül szaladgálhasson még pár percet az udvaron, mielőtt bekerül a forróvizes-, koppasztófazék fölé! Ma már a tápláléknak szánt állatokat gépesítve tömegpusztítják, és az állat fél lábánál felakasztva vonaglik a kampón, miközben elvágott torkánál kifolyik a pici vére. Nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy az összes vére kifolyik, mert valószínűleg ez afféle ÁNTSZ-előírás, mégis, azért amikor a szagát megérzem, furcsa emlék jut eszembe.

Alig több, mint egy éve, hogy a Péterfy urológiaőrzőjében fektemben meghalt mellettem egy néni. A műtétem előtti estén egy szobában feküdtem vele, és neki nagyon erős fájdalmai voltak. A mellettem fekvő össze-vissza-rákos, hetvenes ügyvédnő többször is (fenn)hangot adott afölött érzett elégedetlenségének, hogy nem enyhít a fájdalmán senki, és nem is foglalkoznak vele, de azt hiszem, azon a nénin már semmi sem segíthetett, hiszen két nap múlva az őrzőben kötött ki, majd rögvest el is hunyt ott, épp az ágyam mellett. Nem tudom, mi a szabály, és hány órát kell hagyni a hullát hűlni, mielőtt elviszik, és úgy döntenek, tényleg és menthetetlenül halott a test, de ez a néni még legalább 3 órát feküdt mellettem. Annyira nagyon nem zavart a dolog, nagyjából fel sem vettem, amíg el nem kezdték kiköltöztetni a porhüvelyt a szobából. És akkor éreztem azt az enyhén édeskés és a hentesboltokra emlékeztetően kissé földesen percegős hullaszagot. Erre emlékeztet engem a szteroidokkal felfújt húsú, antibiotikummal dúsított, géppel legyilkolt, vérehullott (vagy nem) húspulti-nyomorult (HNY) csirke.

Ha kicsit vallási oldalról is szeretném szennyezni ezt a bejegyzést, akkor hozzátenném, hogy nem egy tiszta karma, ha a csirke nem tudja, ki lesz majd a gyilkosa, és miért öli meg. Amíg nagymama vágta el az általa felnevelt csirke torkát, addig a csirke szelleme találkozhatott azzal, akiért odalesz egyébként kellemes, baromfiudvari élete, és nagymama tudta, hogy szeretetből, a saját és a gyermekei, unokái és vendégei életéért nyúl a konyhakéshez. De így? Kinek a lelkén szárad a csirke halála? A gépén? Ha csirke lennék, nem érteném, és rettegnék, ahogy ott lógok, fejjel lefelé.

Nem akarok nagyon bunkó lenni, de tudja valaki, milyen anyagokból építi fel a szervezetét az a csirke, akit csirketápon nevelnek? Nyilván a táp készítője és vásárlója igen, talán néhány ezer állatorvos meg élelmiszeripari mérnök, meg vegyész, meg csirketelepész, de a hétköznapi embernek fogalma sincsen. Mai fogalmaink szerint elvileg amit a csirke eszik, az biztonságos, emberi szervezetre káros anyagokat nem tartalmazhat, legalábbis úgy nem, hogy benne maradjon a csirkében, beépüljön annak szervezetébe. Mégis, vajon milyen mennyiségű szenny, szteroid vagy antibiotikum jut belénk a csirkével? Nem ismerek ilyen kutatást, de én a magam részéről bevallom, meglehetősen bizalmatlan vagyok emiatt a HNY csirkével szemben…

Adódik a kérdés, hogy miért írtam, hogy 10 év után először készítettem rántott csirkét. Természetesen meg tudom magyarázni, nekem ugyanis nem csupán a HNY hússal, de mindenféle hússal szemben ellenérzéseim voltak egy időben, ezért az elmúlt nyolc évet én vegetáriánusként éltem le. Az életmódbeli visszaváltozást a tavalyi vesebetegség miatti döbbenetes vérszegénység kényszerítette ki belőlem, és „bizony mondom néktek”, tombol a testem a húsért, több ízben is szabályosan remegtem, akár annak ellenére is, hogy előző nap is jelentős mennyiségű csirkehúst termeltem be. Ez van – a test néha lázad és követel.

Hogy miért is voltam vegetáriánus? Elsősorban nyilván azért, mert buddhista lettem, és igyekeztem engedelmeskedni a nem-ártás parancsának, a fogadalmamat  ezzel meg-, a tudatomat pedig tisztán tartva. Úgy tanultam Seobo szerzetestől, hogy a gyakorlást nem segíti a húsfogyasztás, hiszen nagyon erős karmát hozunk vele létre, amely beszennyezi a tudatot. Hogy ez pontosan mit is jelent, arról e pillanatban fogalmam sincsen, de az bizonyos, hogy a gyakorlásom kezdetét – és a tanítómmal erről való diskurzust – követően rövid időn belül irtózni kezdtem a hústól és a húsevéstől. Még attól is, ha korábban hús sült a zöldséges edényben…

Mindösszesen egyszer ettem húst, a Zempléni Fesztivál szervezőjeként, amikor Pusztafalu polgármestere megvendégelte az ott fellépő Pécsi Férfikart, s velük engem, az aznapi helyszínelő-kísérőjüket. Ekkor ugyanis ők gulyást főztek, és itt bizony nem volt kitérő, hiszen szívvel-lélekkel kínálták felém a levest a falubeliek, és maga a polgármester jött oda hozzám, hogy ugyan miért nem eszem? Gyorsan hátraszólt az egyik asszonynak, hogy márpedig egyet szedjenek hús nélkül is nekem, és az ételt maga szolgálta fel, hát szeretetből ennem kellett, és igyekeztem megtenni azt hálás szívvel, hogy jólessen. Köszönöm nekik!

Később, mikor már mérséklődött kissé a buddhista hitvágyból fakadó állatfogyasztás iránti babonás félelmen, megmaradt bennem a már gyermekkoromban is ismert, egyfajta idegenkedés a vértől és a halott állat elfogyasztásától. Annak ellenére, hogy falusi környezetben (is) nevelkedtem, soha nem bírtam / tudtam megenni a nyers húst, a hagymás vért, a velőt vagy a belsőségeket, mert én nem eszem meg senki agyát, és nem, a vért nem bírom!!! És nem akarok bifszteket sem!

De persze nem mindenki ilyen – van, akit ezek az érzelgős kis ostobaságok egyáltalán nem zavarnak, és naponta háromszor veti rá magát a húsételekre, mit sem törődve mohó fogyasztási kényszere következményeivel. Következmények márpedig vannak! Gondoljunk csak bele, hogy e pillanatban mintegy 7 milliárd ember él a Földön, ebből pedig olyan 1,5-2 milliárdra becsülhető a fejlett országok lakossága. Ennek a 2 milliárdnyi embernek az igényei végtelenek és kielégíthetetlenek (hozzáteszem: minden embernek végtelenek és kielégíthetetlenek a vágyai, csak a fejlett világ embere meg is tudja fizetni, amit akar), ahogyan a hús iránti étvágyuk is – még akkor is, ha azt mondjuk, hogy csak 1,5 milliárd van közöttük olyan, aki húsevő. Ha ez az embertömeg ténylegesen naponta háromszor húst vagy húskészítményt fogyaszt, az elfogyasztott mennyiség felbecsülhetetlen, döbbenetes és kegyetlen, nem is beszélve annak környezeti és egyéb hatásairól! És akkor nem akarom még itt pluszban felhozni a túlzott húsfogyasztás és a „hústermelés” meg a  húskészítmények adalékanyagainak egyéb egészségkárosító hatásait, legyen elég annyi, hogy vannak, nem is kevés, de szerencsénkre jól megél belőle a gyógyszeripar. Hurrá! Munkahelyeket teremt!

2008-ban a világ leöltállat-igénye az alábbiak szerint alakult, amely szám évente – a veg.hu szerint – olyan 2%-kal növekszik:

Forrás: veg.hu

Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon naponta 465 753 csirkét, 38 356 pulykát, 16 164  sertést és 687 marhát vágnak le, ami összesen 520 960 állat, amely körülbelül 5 809 041 (felnőtt) adag (olyan 3-400 g) húsétel elfogyasztását jelenti naponta – legalább! Napi majdnem 6 millió adag húst eszünk meg, és hogy egy felnőtt embernek valójában szüksége van-e a húsban található állati fehérjékre, arra a dietetikusok válasza már réges-régen nem! De ha igen, akkor is bőven elég volna hetente kétszer – akkor az elfogyasztott (azaz szükséges) adagok naponta 2 628 571 lenne, alig több, mint a jelenlegi fele. Persze ezek csak nagyon hozzávetőleges eredmények, hiszen nem vettük figyelembe a gyermekek és az idősek eltérő igényeit, meg az adagok méretét is bőven túlszámoltam, szóval ez csak egy „nagyonátlag”, a valóságban talán ez a szám még kisebb kellene, hogy legyen. Ha pedig a felnőttek csak hetente egyszer ennének húst, mondjuk vasárnap, mint a régiek, azt is inkább csak annak élvezeti értéke miatt, vagy csak akkor, amikor betegek, akkor ez a szám simán egymillió alá csökkenhetne.

Na tessék, itt van megint egy paradoxon, hiszen hogyan lehet valami egyszerre egyéni is, meg társadalmi is? Hát kérem úgy, hogy itt és most az egyén felelősségtudatáról beszélünk. Arról a felelősségtudatról, amely figyelembe veszi a saját döntéseinek és magatartásának az emberi közösségre gyakorolt hatásait, és ennek megfelelően épületes, felelős, a lehető legkevésbé romboló magatartást tanúsít. Adott esetben ez azt jelenti, hogy az egyén a vásárlásai során figyelembe veszi nem csak a saját egyéni érdekeit, de azt is, hogy hová kerül a pénze. A közgazdaságtanban ezt úgy mondanánk: mire generál keresletet? Nyilván amit megvesz, az a mögött álló termelőtevékenységet támogatja, hiszen pénzével fenntartja a keresletet, táplálja a hitet, hogy az adott termék szükséges. Gondoljunk csak bele, mi történik azokkal a termékekkel, amiket nem vesz meg senki! Hát persze hogy megszűnnek, mert nincs értelme gyártani, és veszteséges.

Most, hogy van választásunk, és tudjuk, hogy léteznek ugye ezek a boldog csirkék, meg a biok, meg a háztájiak, és tudjuk, hogy ha ezek drágábbak is, egy pár napot nyugodtan ellehetünk nélküle, szóval most mibe kerülne valami olyat venni, aminek – ha halála talán nem is, de – értelmes, kíntalan, állathoz méltó volt az élete?

Naja, van abban is valami perverz, ha az ember olyan állatokat akar inkább holtan látni a tányérjában, akiknek amúgy szép és élvezhető volt az élete… de ez az emberlét már csak ilyen: ha látjuk azt a gyönyörű, fényes szőrű, nemes tartású, izmos szarvast, ahogy szinte átrepül előttünk az erdei tisztáson, vagy puskacsővel a kezünkben megpillantjuk az aranyló búzatáblában a kecses termetű őzet, bizony nem csak a szemünkben fut össze a könny az esztétikai élmény hatására, hanem a nyál is a szánkban. Állatok vagyunk – szeretjük a minőséget tetemeinkben. Legyen friss, fiatal, húsos és tartalmas, egészséges az az étel! Nincs is ezzel semmi baj, de figyeljünk néha arra is, hogy mit teszünk vele: mit teszünk az állattal, mit teszünk a környezetünkkel, hogyan hatunk életkörülményeinkre és közösségeinkre, és főleg: mit teszünk vajon magunkkal? Van más választásunk, még akkor is, ha kevés pénzből nehezen futja, igenis van!

5 alapvető lépés a felelős és egészséges táplálkozási szokások kialakításához

1. Válasszuk azt, ami elérhető közelségben van, megelőzve a szállítási folyamatnak az ételre és a környezetre gyakorolt káros hatásait!
2. Válasszuk azt, amikor csak tehetjük, ami friss, idényjellegű, hogy ne kelljen többletenergiát fordítani a tárolásra és a „téliesített” termesztésre!
3. Válasszuk azt, aminek megtermelése nem nyomorította meg senki életét, legyen az állat, növény vagy ember! Ha nincs ilyen, akkor azt, ami a legkevésbé nyomorít!
4. Soha ne dobjunk ki ételt! Válasszunk és fogyasszunk éppen annyit, amennyire szükségünk van! Erre például nekem ragyogóan bevált a páromnál (aki holland) tanult módszer: az első nap, amikor megérkeztem, azt mondta: „naponta 10 euró (~3000-3200 Ft) áll rendelkezésre mindennapi költségekre (pl. ételre, italra, tisztítószer, miegymás). Mivel most ketten vagyunk, legyen ez 12-15 euro (13600-4500 Ft). Minden nap vásárolhatunk, kérlek, hogy próbáljuk meg ennyiből kihozni!” Ez amúgy nagyon tuti módszer! Hollandiában amúgy nincsenek is, vagy csak alig láttam, óriási hipermarketek. Szupermarket az van, nagyon is igényes, gazdag választékkal gluténmentestől a bion keresztül az olcsó vacakig, ugyanúgy, mint nálunk. De az emberek nem tankolnak be hetekre, hanem leosztják napi fogyasztásra a költségeket, és annyit vesznek és főznek, amennyit aznap meg is tudnak vagy akarnak enni. Ez a legjobb módszer, szerintem, az étel pazarlása ellen!
5. Ha fel nem is ajánljuk már az ételt Istennek, és az asztalhoz ülve nem mondunk imát, azért fogyasszuk ételeinket jóízűen, jó szívvel és tisztelettel! Soha ne szűnjünk meg hálát adni a világnak, mert egyetlen szem gabonáért az egész Univerzum együttműködése kellett, hogy az az asztalunkra kerülhessen. Amit most megeszünk, az az étel gyógyszer, az életünkhöz nélkülözhetetlen (mert ugye csak azt és annyit eszünk, amennyi tényleg kell?), és amit eszünk, az valójában az érlelő napfény és a víz, gondos emberi kezek és földtúró állatok munkája, gépek működése, szél és eső kegye – kenyerünk egyetlen szem gabonájában benne lakik a mindenség. Vegyük magunkhoz hálával és szeretettel, még akkor is, ha nem hiszünk Istenben vagy szellemben, hanem csak a létezésben, és a hála legnagyobb megnyilvánulása az ajándék felett érzett öröm, annak élvezete, megosztása és szeretete. Szóval ha már egyszer ölünk, legalább együk meg a tetemet jóízűen!

Kapcsolódó bejegyzés: >> cikk a Tudatos étkezésről

Ja, és még valami – csak mert szerintem vicces: