Augusztusban vágtam bele az Európai Erdőterápiás Intézet erdőfürdő-vezetői és erdőterapeuta-képzésébe, mégpedig nagyon hirtelen: amint rátaláltam, azonnal jelentkeztem, és két hét múlva már mentem is. Amikor belevágtam, fogalmam sem volt, hogy papíron kívül ugyan mit adhat még nekem 15 év meditáció és 26 év erdőjárás után egy ilyen iskola. Az azonban fel sem merült bennem, hogy a tanítást nem csak az iskolától kapom majd…

Igen, az iskolai tananyag szuper volt: jól összeállított, hasznos és kétség kívül teljesen profi, telis-tele adatokkal a tudományos háttérről, a jótékony hatásokról, az erdőfürdő helyéről a társadalmunkban, egy erdőfürdőzés felépítéséről és a meghívásokról, arról, hogy hogyan állítsuk össze a meghívásokat, a nyitott és megengedő kommunikációról, és hogy mit tegyünk, ha… Tényleg minden benne volt.

Ami azonban számomra a legnagyobb különlegessége volt ennek a programnak, hogy az oktatásnak a fele az erdőben zajlott, gyakorlatban. Itt megtapasztalhattam, milyen is az, ha egy teljes héten át minden nap erdőfürdőzöm, mégpedig profi vezetőkkel, szisztematikusan, majd azután még fél évig hetente három-négy alkalommal, a mentorommal való szoros együttműködésben.

A kedvencem a képzés során az a kis fecni volt, amire ez volt írva: „Ha az erdő szólna hozzád, mit mondana neked?” Ez a kérdés volt számomra az erdőfürdő-vezetői iskolában tanultak fénypontja, mert utóbb valahogy mindig azt látom, hogy a válaszok valamennyi ember számára értékesek és megszívlelendők lehetne. Össze is gyűjtök itt egy párat – azokat, amiket a noteszomba lejegyeztem.

Az önelfogadásról és a helyünkről a világban

„Amikor egy fa magja földet ér, lehull, már nem siránkozik azon, hogy a talaj köves vagy a völgy fala túl meredek. Nem panaszkodik az árnyékra, és a száraz talajra sem, vagy a túl sok vízre, a többi fára, akik elszívják tőle az élet lehetőségeit. Egyszerűen a tőle telhető legnagyobb, legerősebb és legegészségesebb fává cseperedik, amely egyszerre menedék, táplálék, árnyék, otthon és szülő. Pontosan az a része a világnak, ami ő, és nem próbál más lenni önmagát vagy a körülményeit okolva.

Szégyellni magam azért, amivé nem tudtam válni, vagy amit elvesztettem, esetleg nem kaptam meg, vagy a hiányosságaimért, amelyeket az úton felhalmoztam, nem olyan, mint ahogy a fa csinálja. Vannak dolgok, amelyekre nem vagyok képes vagy nincs rájuk lehetőségem. Ideje megbékélnem vele, mert lehet, hogy így is tökéletesen, de mindenképpen a tőlem telhető legjobban töltöm be azt a helyet a világban, ami az enyém.”

Amikor a természet társasággá válik…

„Ma, amikor igazán tudtam kapcsolódni a természethez, ráébredtem, hogy én már soha többé nem leszek magányos.”

A mértékletesség veleje

Néha van olyan gyakorlat, ahol a természet nevében kell elmesélni, amit láttunk. Egy ilyen gyakorlat során születtek a következő mondatok:

„Sokan vagyunk. Együtt vagyunk. Sohasem engedjük el egymás kezét. Nagyon erős közöttünk az összetartozás. Együtt olyan erősek vagyunk, hogy képesek volnánk beteríteni az egész földet. De minek?”