Avondale erdeje létezik, mégpedig Írországban, és én most ott vagyok. Vagyis itt. Ahol a felnőtt emberek éppúgy hisznek a tündérekben, mint rég, a pogány hiedelmekkel és babonákkal átszőtt régi világban. Hogy miért? Mert a mai napig történnek itt különös és megmagyarázhatatlan dolgok. Én magam erdőterapeuta-tréningen vagyok itt, és csodálatos élményekkel gazdagodom kívül-belül.

Sokat dolgozunk művészetterápiával, önkifejezéssel, a természethez való kapcsolódással, amelyben az erdő nem holmi alárendelt, kiszolgáló szerepet kap. Nem használjuk a természetet, hanem egyenrangú partnerként tekintünk rá, teljes tisztelettel. Érzéki, mély tapasztalat ez a fajta jelenlét a bennünket körülvevő világban… Itt született az alábbi két, rövid írás.

„A természet hívó szava visszhangzik bennem, és örömet szerez.
Meglátok egy fát, és ahogy tiszta szemmel nézem, olyan valószerűtlenné válik, mintha csak fény volna, nem pedig egy szilárd létező. A csendben csak az életet látom már, noha nem keresem már, és nem tudom, mi az.
Hallgatom a patak hangját, ahogy megütközve az akadályokon, folytonos zubogássá olvad. A tovafutó víz látványában megérzem a nyughatatlanul boldog gyermekszív rejtelmeit.
Megérintve a mohába burkolózó, szilárd fatörzset, megtalálom benne az erős férfi mellkas biztonságot adó támaszát. Hallgatom, ahogy a levelek között bujkáló enyhe szellőből megszületik az erdő szüntelen hangja.
Ahogy eggyé válok a fák és a föld látványával, mind talpig mohával fedve, megtalálom benne a legnagyobb derűt, boldogságot, mintha minden érzékemmel egyszerre feloldódnék benne, és feloldanám önmagamban a pillanatot a maga teljességében úgy, ahogy van.”

„A kesztyűim áldást osztanak, amely a természettől származik.
Nem kell jónak lenniük, megbánást mutatni: a test azt szereti, amit szeret.
Minden, ami szenny és sár, kívül marad a háromszögön, amelyet alkottak.
A hegyek és a folyók, a tiszta, kék ég hazafelé tartanak ismét.
Az önmagamban való állandó kételkedés és a fonákul nézett valóság mind értelmetlenné válnak.
– Milyen kedves! – szólít hangosan és izgatottan a dolgok családja. Repülj magasra, amíg el nem éred a Hold ezüst koronáját, és fel nem oldódsz benne! Válj eggyé a Hold ezüst fényével lágyan, csendesen, láthatatlanul, és légy te magad a szeretet!”