Útibeszámoló a modernkori rabszolgaságról
Arra gondoltam, hogy mielőtt végképp munkanélkülivé válok, még egyszer, utoljára, felelőtlenül kihasználom a sötétzöld partikártyámon váratlanul felbukkanó, egyébként viszonylag szerény összeget, és elutazom a hétvégén. Egészen le, délre, a tündéri kis ékszerdobozvárosok mézeskalácsházas megyéjébe: Baranyába. Több város is szóba (inkább csak gondolatba) került aznap, amikor délután négy felé ráeszméltem, hogy ez a péntek még a szokásos péntekeknél is elcseszettebb, de kétség kívül ez volt a legjobb választás mind közül. A szálláshelyem tulajdonképpen egy kétcsillagos kamionparkoló volt, meglepően idilli, falusi meg festői meg miegymás környezetben, és szívesen látták a kutyámat is.
Rögvest le is nyűgöződtem, hogy mekkora tuti hely már: kutyamenhely, bértartás, lovagoltatás, sérült vadállatok mentése, madárrehab meg minden szent szar; lehet támogatni, meg örökbe fogadni, meg önkénteskedni is, és hát nyilván mi sem kell jobban egy ilyen helyre, mint egy magamfajta marketinges! Naugye?! De még ha nem is kell nekik marketinges, biztosan örülni fognak nekem, körbevezetnek, és látok majd csupa szépséget meg jóságot, meg állatkákat, meg az állatkákat szeretőket, meg virág-béke-jóidő…
Amikor megérkeztem a farmra, a kapun belépve mindjárt le is szólítottam egy talicskás-gumicsizmás meg egy magas-csini-viszont-baromi-jóképű fiatalembert, hogy már most aztán de rögvest örüljenek nekem, és tájékoztassanak mindenről, mert én bizony ide körülnézni jöttem! Nagyjából amúgy a pofámba röhögtek, és megkérdezték, hogy mi bajom van, tán újságíró vagyok vagy mi? Akkor még nem tudtam, hogy pedig de, tagadtam is, ahogy kell. Meglepte őket a kíváncsiságom, szerteágazó érdeklődésem a farm működéséről, tevékenységeiről, finanszírozásáról, szervezeti kérdéseiről… persze ezekről végül nem tudtam meg tőlük semmit sem. Meg mástól sem, amúgy. Hogy miért? Mert amíg én hónapok óta azon töröm a fejem, hogy hogyan szakadhatnék ki abból, amit én egymagam közt szólva, gyengéd önsajnálatban, de csak modernkori burkolt rabszolgaságnak nevezek, rá kellett jönnöm, hogy a nyígásom, bár kétség kívül megérthető, tulajdonképpen felszínes, bizonyos szempontból sekélyes, gyér és a gyökerében beteg.
Szerettem volna új életet kezdeni, egy szebb, tisztább, egyszerűbb életet. Igazságosabb életet, amelyben nem azért dolgozom, hogy a béremből fenntarthassam azt az életet, amelyet azért hoztam létre, mert a munkavégzéshez kellett.
Reggel korán kelek, hogy időben beérjek dolgozni, és megiszom a kávémat, hogy egyáltalán munkaképes legyek. Lezuhanyozom, hogy „csapatban” is megközelíthető munkaerő legyek, amúgy közösségi lény, majd szépen felöltözöm, természetesen a mindenkori munkahelyi elvárásoknak megfelelően. Néha futni is elmegyek, hogy levezessem a munkahelyi stresszt. A futástól kitisztul a fejem, és formában tartja testemet és lelkemet, ezzel is elősegítve, hogy hatékonyan, lelkesen, motiváltan és endorfinnal csurig töltve végezzem el a feladataimat, és bármilyen kihívással szívesen küzdjek meg. Ha végre már életképessé váltam a reggeli rutin nyomán, bemegyek szépen dolgozni a hitelfinanszírozott autómmal, amelyet azért vettem, hogy legyen mivel bejárnom dolgozni. Persze a kemény munkám gyümölcséből fizetem ki rája az adót, a biztosításokat, a hitelt, és még meg is tankolom vastagon megadóztatott jövedelmemből, szintén buján terhelt, jó magyar benzinnel. Miután ledolgoztam értékes munkaidőmet – meg még egy kicsit utána is, csak hogy még jobb munkaerő legyek, és garantált legyen a tökéletesen makulamentes szakmai siker –, hazagurulok a már említett állam- és banktámogató jótékonysági járgányommal abba a lakásba, amit kifejezetten a munkahelyem miatt tartok fenn, és amelynek köszönhetően az elmúlt egy évben a fizetésem 80%-a lakás- és hitelcélra ment el, a maradék pedig… hát, ha jobban megnézem, akár a létminimumnak megfelelő jövedelmet is eléri, szerencsésebb napokon meg akár még fodrászra is fussa! Persze egyetlen parkolási bírság egész hónapra tönkretesz, de ez most kit érdekel?
Nap közben azért eszem, hogy fenntartsam a koncentrációs készségemet, és ne legyek ideges, ezáltal megfelelően tudjak kommunikálni és együttműködni olyan emberekkel is, akikkel önszántamból garantáltan nem is diskurálnék soha; majd este, hazaérve, visszatöltöm a munkavégzés során elfogyasztott energiát táplálék és alvás formájában, hogy másnap reggel ismét üdén, frissen, dolgozni mehessek.
Szép ez.
Amúgy évekig észre sem vettem, mit teszek. Eleinte gyanakodva, majd egyre közönyösebben néztem, ahogy napról-napra újabb „dolgok” vernek sátrat az életemben, ahol nekem bizony valamikor régen prioritásaim voltak! Hogy mik, arra már nem emlékszem, de tuti, hogy nem ez! Szóval szerettem volna új életet kezdeni: ha már dolgozni kell a megélhetéshez, akkor legalább olyat tenni, ami tényleg fontos nekem! Amikor tehát a Misinába beléptem, bizalommal és lelkesedéssel telve, nyílt és tiszta szívvel tettem fel a kérdéseimet. Bíztam abban, hogy itt majd olyanokra lelek, mint én magam (értsd: társadalmon kívüli, idealista hülyékre), és mit tesz Isten, igazam lett!
Tetszett nekem a két fiatalember (mármint a talicskás meg az adonisz): tiszta tekintetű, erős, értelmes, egészséges lelkületű fiatal férfiak néztek vissza rám, ahogy leszólítottam őket. A magasabbik egészen magabiztosan, az alacsonyabb inkább visszaigazolásra éhes lendülettel, mégis kiegyensúlyozottan, fizikai munkás létére meglepően okosan, értelmesen, logikusan válaszolt. Még humor is volt benne, asszem… szóval értelmes srácok voltak, de tényleg!
Megkérdeztem tőlük, hogy körbevezetnének-e, kitől kérdezhetek, és amúgy egyébként hol is vagyok tulajdonképpen, és kik ők, meg mit csinálnak itt? Válaszaik egyenként leptek meg. „Nem, nem vezetnek körbe.” „Fogalmuk sincs, hogy működik ez a hely.” „Ők itt csak más szarát lapátolják, ingyen!”
Aztán megértettem: elítéltek voltak. Először azt hittem, szívatnak. De nem.
Nem dolgoznak ott minden nap, közmunkára rendelték ki őket ide, hetente egyszer jönnek. A kis srác immár három éve kijár, mellette van „rendes” munkahelye is, egy vasútépítésen. A nagyobbik azt mondta, nem tudja, pontosan mivel ítélték el végül, de nagyjából mindegy is. A barátnője a „szórakoztatóiparban” tevékenykedik Ausztriában, és abból élnek mindketten, amit a testével egy-egy hét alatt megkeres. Ő vigyáz rá, mármint a lányra. Nem, nem zavarja, hogy mások is, tulajdonképpen százak kefélik a nőt, akit szeret, amíg hazahozza egy hét után az egymilliót. Így neki nem kell dolgozni, addig alszik, ameddig akar, csak le kell járnia a konditerembe, más dolga nincsen. Ujjnyi vastag aranylánc (mint két biciklilánc összetekerve, de most komolyan!) a nyakában, és olyan cuccokban szedi a szart, amiben vígan villognék magam is egy burzsuj szafarin az elitben, de alapvetően nem tűnt a srác elvetemültnek. Nem tűnt semmilyennek, őszinte volt és kedves, nem nagyképű, nem kellemetlen, nem is bunkó… a stílusa kicsit érdes bár, de a modora végső soron majdhogynem kifogástalan.
Igen, drogot is árult. Nem, nem okoz neki lelkiismereti problémát, hogy mit tett azokkal, akik beszedték, hiszen ő maga is szedte. Bevallása szerint mentálisan nem tette tönkre (és tényleg nem, mondom: egészséges pszichéjű, kapcsolatteremtésre képes, kommunikatív, magabiztos, nem agresszív, tiszta tekintetű, nyílt, őszinte fiatalember), de való igaz, hogy az egészsége ráment, hiszen gyomorperforáció vagymiajóég miatt kétszer nyitották fel – másodszor egy osztrák börtönben. Tulajdonképpen még ki is nevette ezt a kérdésemet, hiszen „már nincsenek bandaháborúk meg más hülyeségek! Kertvárosban mindenki árulja!” És mindenki veszi… ha nem tőle, hát megvették volna mástól, azt hiszem… azt hiszi (nesze neked egyéni társadalmi felelősségtudat, mi?).
Valahogy már nem érdekeltek az állatok, sem az önkéntesek, a dolgozók vagy a farmot látogató más emberek… Szimpatikusak voltak ezek a srácok, és magamban azon elmélkedtem, hogy vajon miért futottam éppen beléjük? Vajon a jelen társadalmi berendezkedés elleni lázadásom engem is ide vezet-e?
Őszintén szólva nem találtam kivetnivalót bennük, a tetteikben, a múltjukban, és nem találok most sem. A neveltetésem akkor és ott szertefoszlott, mert megértettem: a sajátos társadalmi környezet, mondhatni szubkultúra, amiben ők éltek, a magatartásukat nem ítélte el. Legalábbis a drogdíler srácot a jelek szerint biztosan nem, más közegben nevelkedett, más értékekkel. És még innen, saját elkényeztetett kis értelmiségiliba-páholyomból nézve is csak azt látom, hogy íme, lehetőséget kerestek a boldogulásra, megszerezték és árulták, amit lehetett, amit az ő körülményeik megengedtek, ami az ő látókörükben fellelhető, és amire volt kereslet. Nem érzik magukat mások elrontott életéért felelősnek, hiszen aki megvette, szabad akaratából vette meg.
Igen, részt akartak a jólétből, a mi jólétünkből, abból, amit láttak maguk körül, vagy a tévében, vagy a fene tudja hol. Nyilván senki sem tanította meg nekik, hogyan érhetnék el, vagy csak simán nem is érhették volna el „hagyományos” módszerekkel soha. Vagy egyszerűen a tanító személye nem volt hiteles számukra, stréber, vagy lúzer, vagy nem tetszett a módszer, nemtom, nem is kell nekem ezt látnom vagy megértenem, elég, ha ők tudják, mi ez… Az eredmény viszont annál inkább érdekel: sok év börtön lett a dolog vége. Meg a közmunka. Meg gyomorperforáció és egy kurva. Megkérdeztem, hogy mi lesz, ha a lány megöregszik, és már nem lesz esélye arra, hogy a testével pénzt keressen? „Jaaa, hát nem akarjuk mi ezt örökké csinálni! Ez csak ideiglenes, addig kell, amíg elég pénzünk lesz, hogy kezdjünk magunkkal valamit!”
Értem.
Tehát a fiúk részt akartak a jólétből, de a hagyományos módszerek „nem jöttek be”. Ki is mondta a srác: ő nem fog egy irodában ülve meggebedni szarér-húgyér úgy, hogy mások dirigáljanak! Ő így most elégedett, boldog, megvan mindene. És tényleg: megvolt mindene. Szabadsága, önbecsülése, jövője, jóléte… tán több is, mint nekem.
Persze azért a rabszolgaságból mégis kijutott nekik a börtönben. Elmondásuk szerint a legnagyobb biznisz manapaság börtönt üzemeltetni: a rabok által elvégzett munkából hülyére keresi magát a sok „jóember”, akik jól megnevelik ottan a munkával az embert, az elítélteket! Modernkori rabszolgaságnak nevezték ezt.
Megkérdeztem a fiúkat, hogy vajon miért ide küldték őket közmunkára? Azt várják tőlük, hogy ettől a munkától majd jól „megjavulnak”, felelős, tisztes állampolgárok lesznek, hogy telis-tele jóérzéssel a társadalom jól nevelt és teljes mértékben integrálódott mintatagjai lesznek? Hát persze hogy megint harsogón röhögtek rajtam! De kis butus vagyok!
NEM! Nem azért vannak itt, hogy rajtuk segítsenek! Kaptak pénzbírságot is, meg ugye a közmunkával is szolgálják a magyar népet, meg aztán ki-ki le is ülhette azt a részt, amit fel nem függesztettek vagy hogyismondjákezt… Semmi különösebb, rájuk nézve kedvező oka nincsen a munkavégzésüknek: ez a büntetés része, amit a társadalom felé a „bűnéért” az elítélt megfizet. És mit mondtak a farmon dolgozó, elhivatott természet- és állatvédők, amikor megmondtam, hogy a fiúkkal is beszélgettem? Azt, hogy „ja, azok elítéltek, az más! Velük ne foglalkozzon!” Remek. A kutyákat nézzem meg nyugodtan! Meg a lovakat is, igen! Ezek a fiúk meg tényleg csak azért kellenek oda, hogy ingyérbe hányják a szart, de hogy semmit nem tanulnak meg belőle a talicska működésén túl, az hétszencs’.
Ez van.
Út közben hazafelé arra gondoltam, hogy talán segíthetek. Ez lehetne az új karriercél számomra: segíteni az elítélteknek. Jobban belegondolva mindjárt rájöttem, hogy ezeknek a fiúknak nincs szükségük segítségemre. Legalábbis nem erre, nem ilyenre. Tulajdonképpen ők legalább annyira jól vannak, mint én vagy bárki más, és nem kérnek segítséget abban, hogy kockára vágjam őket, és megtanítsam, hogy hogyan integrálódjanak egy olyan társadalomba, amelyben tulajdonképpen még én magam sem hiszek. Pontosan azért nem kívánnak részt venni benne, azért nem tudnak helyet találni a jelen társadalmi berendezkedésben, amiért én menekülni próbálok belőle! Csak éppen ez nekik legálisan nem ment. Vajon nekem menne? Van esélyem máshogy csinálni? Vajon megmutathatom-e, hogy máshogy is lehet?
Hogy etikátlanok, erkölcstelenek-e ezek az emberek? Nem tudom… Igazából nem hiszem. Vajon az-e az etikátlan, amit ők tesznek, vagy az a társadalmi berendezkedés, ami egyes egyéneket „bűnözésre” kényszerít? Nem lehet, hogy egyik sem bűntelen? De akkor miért csak az egyik felet ítélik el? Valahogy az az érzésem, hogy nem rosszabbak ők minálunk, csak valahogy máshogy rosszak: az ő bűnük kisebbségi bűn. Pedig az ő világukban a deviancia én vagyok: a stréber. Az ő világukban nem a drogdíler a bűnöző, hanem a Misina maga. Meg a börtönőr, a bank, az üzletember. Meg az önkormányzat, az állatoknak adományozók és a polgármester – meg mindenki, aki hasznot húz belőlük, belőlem, másokból, mindannyiunk nyomorúságából. Mindenki, aki megteheti, akinek hatalma van, mert előbb volt meg rá pénze, vagy jobban siklott a nyelve, és puhább a gerince, vagy mittomén, leszarom, a lényeg a helyzeti előny, ami nekünk, senkiknek, és nekik, a fiúknak nem volt, nincsen.
Én azt tanultam, demokrácia van, mindenki egyenlő, és mindenre van lehetőségünk. De ma valahogy úgy érzem, nem stimmel a falon a szöveg, mert vannak, akik egyenlőbbek. A többség mindig egyenlőbb!
Azt is tanultam, hogy szabad vagyok, és a világ tele van lehetőségekkel! Szabadon választhattam magamnak szakmát, karriert, munkahelyet, párt, gyerekszámot és lakást, hobbit, autót, kütyüket, konyhabútort és edényeket, meg mindent szabadon kiválaszthattam mindabból, amit a társadalom előírt vagy megengedett nekem. De mi van akkor, ha valami másból szeretnék választani? Választhatom-e, hogy máshogy éljek? Ha mindaz, amit a társadalom előírt nekem, mégsem kell, vagy nem a megszabott áron, akkor mit dönthetek? Szabadon dönthetek, hogy bűnöző leszek-e vagy halott?
Azt tanultam, hogy vállaljak felelősséget a döntéseimért és az életemért, mert bizony az ember boldog csak úgy lehet. De most tehetetlenül ágaskodik kicsiny lelkem vadlovacskája, miközben az visszhangzik a fejemben: egy választás van, és felelős csak az életemért vagy a halálomért lehetek!
Szeretnéd kipróbálni ingyen?
Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.
Hogyan lett a hobbim a munkám
Sokat változott az életem, mióta nyilvánosan blogolni kezdtem, noha alig 5 éve telt el, mióta először jelentkeztema...
Utópia
Lesz egy nap, amikor kérdőn néznek majd az irományaimra, és arról tanítják a gyermekeket az iskolában, hogy volt egy...
Közelgő programok
Nincs találat
A keresett oldal nem található. Próbálja meg finomítani a keresést vagy használja a fenti navigációt, hogy megtalálja a bejegyzést.