Nemrég a Népszava készített velem interjút az erdőfürdőzésről.
Az „Elmerülés a természetben” című cikk apropóján jólesett végiggondolni, mi is történik valójában akkor, amikor valaki nemcsak kimegy az erdőbe, hanem jelen is van benne.

Az erdőfürdő számomra soha nem teljesítmény. Nem kilométerekről szól, nem a lépésszámlálóról, nem a látványosságokról. Sokkal inkább egy figyelmi minőségről. Arról a váltásról, amikor a külvilág zajából lassan visszatérünk a saját belső ritmusunkhoz.

Az interjúban beszéltem arról is, hogy a modern ember gyakran túlélő üzemmódban működik. Folyamatos készenlétben, információáradatban, elvárások között. Az idegrendszerünk ehhez alkalmazkodik – és közben észrevétlenül elveszítjük a kapcsolatot a természetes állapotunkkal.

A természet azonban nem siet. Nem reagál azonnal. Nem követel.
Ha időt töltünk benne, az idegrendszerünk is elkezd igazodni ehhez a ritmushoz. A légzés mélyül, a pulzus csökken, a figyelem kitágul. A test emlékszik arra az állapotra, amelyben nem fenyegetésre reagál, hanem jelen van.

Szóba került az is, hogy az erdőfürdő nem menekülés a valóság elől. Nem spirituális burok, hanem nagyon is konkrét, testi tapasztalat. A talaj a talpunk alatt. A levegő a tüdőnkben. A fény a bőrünkön. Ez a fajta érzékelés visszahoz bennünket a jelenbe.

Számomra az „elmerülés” nem eltűnést jelent, hanem megérkezést.
Egy olyan térbe, ahol nem kell szerepeket tartani, megfelelni, bizonyítani. Ahol egyszerűen csak vagyunk – és ez elegendő.

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, itt olvashatod el a Népszava cikkét:

Kapcsolódó bejegyzések