Amikor az erdő nem háttér, hanem kapcsolat

Az erdőfürdő számomra soha nem teljesítmény. Nem kilométerekről szól, nem a lépésszámlálóról, nem a látványosságokról. Sokkal inkább egy figyelmi minőségről. Arról a váltásról, amikor a külvilág zajából lassan visszatérünk a saját belső ritmusunkhoz.

Az interjúban beszéltem arról is, hogy a modern ember gyakran túlélő üzemmódban működik. Folyamatos készenlétben, információáradatban, elvárások között. Az idegrendszerünk ehhez alkalmazkodik – és közben észrevétlenül elveszítjük a kapcsolatot a természetes állapotunkkal.

A természet azonban nem siet. Nem reagál azonnal. Nem követel.
Ha időt töltünk benne, az idegrendszerünk is elkezd igazodni ehhez a ritmushoz. A légzés mélyül, a pulzus csökken, a figyelem kitágul. A test emlékszik arra az állapotra, amelyben nem fenyegetésre reagál, hanem jelen van.

Szóba került az is, hogy az erdőfürdő nem menekülés a valóság elől. Nem spirituális burok, hanem nagyon is konkrét, testi tapasztalat. A talaj a talpunk alatt. A levegő a tüdőnkben. A fény a bőrünkön. Ez a fajta érzékelés visszahoz bennünket a jelenbe.

Számomra az „elmerülés” nem eltűnést jelent, hanem megérkezést.
Egy olyan térbe, ahol nem kell szerepeket tartani, megfelelni, bizonyítani. Ahol egyszerűen csak vagyunk – és ez elegendő.

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, itt olvashatod el a Népszava cikkét: